A müzlistányér fölött a közösségi médiát görgeti. Percek óta figyeled, de észre sem veszi, hogy nézed. Legszívesebben az arcába sikítanál: az élet máshol van! Sajnos el kell ismerned, hogy te voltál az, aki a kezébe adta a telefont (miután annyit könyörgött érte) – bár mentségedre szóljon, nem számítottál ilyen következményekre. Vajon le is tudod hozni a szerről?

„Plázázás”

Egyrészt azért, mert amíg a mi szüleink legalább tudták, hogy kikkel lógunk, hol bandázunk, addig mi már nem látjuk, hogy a gyerekeink hol járnak a világhálón, mit csinálnak, kikkel kerülnek kapcsolatba. Persze testben ott gubbasztanak a kanapén és merednek a kütyüre, de közben az életük nagyobb része a virtuális térben zajlik. Ezt kell megértenünk: hogy az a „hely”, ahová mi (a digitális bevándorlók) vendégként be-bekukkantunk, nekik (a digitális bennszülötteknek) majdhogynem az otthonuk. Mint amikor bemész egy plázában található pékségbe kenyeret venni, majd hazaindulsz, miközben ők a „plázázásért” magáért vannak ott. Ebben a digitális térben teremtenek és tartanak fenn kapcsolatokat, ott érik őket élmények, ott élik meg a szerelmet, ott beszélgetnek (még ha a „szavak” jó része emotikon is.)

Kiterjedt identitásburok

Ha ezt – még ha nem is ujjongva – el tudjuk fogadni, akkor könnyebben megértjük a függésük jellegét. Egyrészt, úgy tűnik, függenek magától a kütyütől. Kutatások igazolják, hogy sokan szinte fizikailag rosszul érzik magukat, nyugtalanok, ha nem tudják maguk mellett a telefonjukat. Ahogyan Miklya Luzsányi Mónika író, publicista fogalmaz, az úgynevezett identitásburok egyre inkább kiterjed a kütyüre is: olyan, mintha a testük része lenne (ahogyan egy rövidlátónak a szemüvege, egy házas embernek a jegygyűrűje). Ezért sem biztos, hogy célravezetőek egyes iskolák vagy tanárok szabályai, miszerint óra előtt be kell adni a mobiltelefonokat (az is kérdéses, egyáltalán jogos-e ilyet követelni).
Természetesen a függés mélyebb rétege nem magáról az eszközről szól. Hanem a fent említett világhoz való hozzáférésről. Egy az ezredfordulón Amerikában végzett gondolatkísérlet azt az eredményt hozta, hogy a többség jobban megijedne, ha elvágnák az internet-hozzáférését, mint ha egyedül maradna a vadonban. (Mellesleg tudtad, hogy ma már az internet-hozzáférés az EU deprivációs indexének része? Ez a gyerekek jóllétét méri, és azt jelzi, hogy minek kell biztosítottnak lennie ahhoz, hogy a gyerekkor teljes legyen, a gyerek ne nélkülözzön, és így ki tudja bontakoztatni a benne rejlő lehetőségeket. A szeretet, az étel, a pihenés, a ruházkodás stb. mellett ma már a listán szerepel az is, hogy felléphessen a netre.)

Mégis, mikor csinálják? Úgy tűnik, a mai fiatalok többsége nem a fizikai tevékenységek között szakít időt arra, hogy egy kicsit „ránézzen a netre”, hanem pont fordítva: alapjáraton az online térben élik az életüket egészen addig, amíg ki nem kell jönni onnan suliba indulni, enni, pisilni, fogat mosni, aludni menni.

Csőlátás

Bár elsőre rémisztő a netezéssel töltött óraszám, ennél még fontosabb kérdés, hogy mit csinálnak a gyerekeink a világhálón. Ha ahhoz hasonló tevékenységeket, mint amiket a való életben is művelnének (beszélgetés, játék, zenehallgatás, filmnézés, információgyűjtés, ad absurdum: olvasás), talán nincs olyan nagy baj. Akkor kapcsoljon be nálad a vészcsengő, ha gyermeked offline szinte teljesen passzív, ráadásul online tevékenysége vészesen leszűkül egy vagy két területre. Semmi más nem érdekli, csak hogy netezhessen, s leépíti a kapcsolatait – nemcsak a szüleivel, hanem a kortársaival is. „Ekkor a virtuális világ nem valós kapcsolatrendszereinek leképzése már nem a személyiség fejlődését segítő eszköz, hanem egy olyan cső, amiből nem tud kilátni” – mondja Miklya Luzsányi Mónika. Ilyenkor érdemes szakemberhez fordulnod.

A teljes cikk: Hogyan hozd vissza a gyereket a valóságba a digitális világból?